Volt egy másfél-két év az életemben, amikor nagyon kevés zenét hallgattam. Valahogy idegesített, mindig rosszkor szólalt meg, túl hangos volt vagy egyszerűen csak alapból az idegeimre ment minden inger a külvilágból. Aztán az egyik reggel nem volt semmi olvasni/néznivalóm a munkába utazás alatt, és elkezdtem hallgatni a régről a telefonomon maradt dalokat. És megtört a jég. Rájöttem, hogy régen ha örültem, ha bánatom volt zenét hallgattam, és mindig segített. Tökmindegy, hogy tinglitangli pop vagy brutál death metal esetleg klasszikus, a jó zene belédbújik, összefacsarja a lelked vagy táncra perdít, de mindig feltöltődve kapcsolod ki a lejátszót.

Nemrég olvastam több Murakami Haruki könyvet. Ő úgy ír, hogy mindig van pár központi zenemű (könnyű és komoly), amelyek erősen kötődnek adott történethez. Amikbe eddig belehallgattam, midegyik adott valami pluszt. Úgyhogy eldöntöttem, hogy idén szélesítem a hallómezőm :) és tudatosan fogok olyan műfajokba is belekóstolni, amiket eddig nem nagyon hallgattam.

A zene egyszerre drog és terápia. Néha a zenére figyelsz, máskor meg a szöveget értékeled, de az biztos, hogy mindig megérint. Használd ki, fordítsd az előnyödre! 

Sokszor aggódom. Magamért, a szeretteimért, a világért. Sokszor játszom vissza a valós és képzeletbeli beszélgetéseket, hogy mi lett volna ha... Minél inkább agyalok, annál több és több problémát gyártok. És mikor már majdnen teljesen kikészítem magam, rájövök, hogy ennek semmi értelme.

Na, ilyenkor cselekszem. Felhívom, írok neki, meglátogatom. Csak azt nem értem, hogy miért nem azonnal csinálom ezeket. Főleg, hogy az aggódásra fordított időt sokkal jobban is eltölthetném. Akár még álmodozhatnék is.

Fedezzük fel a szépséget a hibákban, a karcolásokban, szakadásokban. A teáscsészét is az teszi gyönyörűen egyedivé, hogy egyszer eltörött, majd összeforrasztották arannyal úgy, hogy a repedéseket hangsúlyozták ki. Ezek teszik különlegessé, érdekessé a dolgokat. Merjünk tökéletlennek lenni! A tökéletesség unalmas. 

Legyünk bátrak, egyediek, lógjunk ki a sorból. Merjük felvenni azt a testhezálló minirucit bármekkora is a súlyunk, mosolyogjunk teli szájjal a helyes fiúra a kávézóban akkor is, ha fogszabályzót viselünk.

Én is vidáman megyek haza, ha felfut az L-es harisnya a combomon, és aki megnéz, arra ránevetek. 

Annyi sok terhünk van. Tárgyak, emberek, érzések, vágyak. Egy idő után nem bírok velük, le kell tennem egyiket, másikat, hogy utána a megmaradt értékekre figyelhessek. 

Kevesebbet vásárolok, de az minőségi termék; kevesebbet birtoklok, de azok igazán értékesek számomra; kevesebbet aggódok, mert nem tesz jót az egészségemnek; kevesebbet pazarlom lényegtelen dolgokra az energiám és időm, mert ezek a legértékesebbek az életben.

A kevesebb több. A kevesebb jobb.