Volt egy másfél-két év az életemben, amikor nagyon kevés zenét hallgattam. Valahogy idegesített, mindig rosszkor szólalt meg, túl hangos volt vagy egyszerűen csak alapból az idegeimre ment minden inger a külvilágból. Aztán az egyik reggel nem volt semmi olvasni/néznivalóm a munkába utazás alatt, és elkezdtem hallgatni a régről a telefonomon maradt dalokat. És megtört a jég. Rájöttem, hogy régen ha örültem, ha bánatom volt zenét hallgattam, és mindig segített. Tökmindegy, hogy tinglitangli pop vagy brutál death metal esetleg klasszikus, a jó zene belédbújik, összefacsarja a lelked vagy táncra perdít, de mindig feltöltődve kapcsolod ki a lejátszót.
Nemrég olvastam több Murakami Haruki könyvet. Ő úgy ír, hogy mindig van pár központi zenemű (könnyű és komoly), amelyek erősen kötődnek adott történethez. Amikbe eddig belehallgattam, midegyik adott valami pluszt. Úgyhogy eldöntöttem, hogy idén szélesítem a hallómezőm :) és tudatosan fogok olyan műfajokba is belekóstolni, amiket eddig nem nagyon hallgattam.
A zene egyszerre drog és terápia. Néha a zenére figyelsz, máskor meg a szöveget értékeled, de az biztos, hogy mindig megérint. Használd ki, fordítsd az előnyödre!